Hatvannyolc évesen talált rá a boldogságra

Két évvel ezelőtt, hatvannyolc évesen, édesanyja halála után találta meg a boldogságot a mórahalmi Bálint Szilveszter, amikor a tanyagondnok bemutatta neki Ibolyát, aki az élettársát vesztette el. Azóta is boldogan élnek.

Riportra indultunk a mórahalmi tanyagondnoki szolgálat munkatársaival. Az egyedül élők számára a tanyagondnok jóval többet jelent, mint egy segítő, aki ebédet hoz, gyógyszert vásárol vagy fát hasogat. Sokaknak ők jelentik a kapcsolatot a külvilággal, hiszen más nem nyitja rájuk az ajtót.

Mielőtt elindultunk volna, az intézményvezető elárulta, hogy akihez megyünk, már nem is egyedülálló, mert összeköltözött egy öreglegénnyel. A hozzájuk járó tanyagondnok hozta össze őket.

Klasszikus tanyaépület udvarára fordulunk be a tanyagondnok Dacia Dusterével. A főépülettel szemben az egykori istálló, a lovak mellett teheneket is tartottak Bálinték. A ház bejáratánál gyönyörű, piros kombi Lada parkol 1982-ből. Csak 174 ezer kilométer van benne, és nemrég volt műszakiztatva.

Rájuk borult a magány

A konyhában ülünk le. Az asztal túloldalán, velünk szemben házigazdánk és élettársa, Kusztovszki Jánosné Ibolya. Úgy mesélnek, hogy az egyikük elkezdi, a másik befejezi a mondatot.

– Együtt éltünk hárman, apuka, anyuka meg én –kezdi Bálint Szilveszter, majd Ibolya folytatja: apukája 2000-ben halt meg. Amikor Szilveszter elvesztette 94 éves édesanyját is 2019. november 21-én, a magány mellett a depresszió is ráborult, az életkedve is elment. Ibolya az élettársát vesztette el.

Azt mondja, elege volt a magányból, hogy nem volt kihez szóljon. Látásból ismerték egymást, egy helyen volt a postaládájuk.

Ibolyát és Szilvesztert a mórahalmi tanyagondnok mutatta be egymásnak. Fotó: Török János

„Megfordult a sorom”

– A férjemtől elváltam, a volt élettársam szívritmus­betegségben halt meg. Mikor Veszike is bekerült a kórházba, megijedtem, mert neki is szívritmuszavara volt. Mondom, nem létezik, hogy neki is ez a baja – meséli. Az előző tanyagondnok, Imre kezdte el szervezni, hogy összehozza a két magányos embert.

– Azt hittem először, az Imre hülyéskedik, amikor sorolta a neveket, hogy kivel ismerkedhetnék össze. Mondom neki, nekem mindegy, hova viszel, csak hozzál is haza. Aztán nem kellett hazavinni –meséli Ibolya.

– Először hülyeségnek véltem, de mégis komolyra fordult a dolog. Amikor ideállítottak, viccnek véltem. De nem az volt. Itt is fogtam, mondom, innen sehova! –csatlakozik Szilveszter. Azt még elárulják, hogy amikor mindez történt, Szilveszter az édesanyja halála után annyira elhagyta magát, hogy az ágyból sem kelt föl.

– El voltam kedvetlenedve –mondja. Azóta viszont új ember lett, mintha kicserélték volna.

– Megfordult a sorom –summázza a történteket Szilveszter, aki sokáig várt az igazira, 68 éves volt, amikor megismerkedtek, azóta betöltötte a hetvenet.

– Végeredményben édesanyámat is piszkálta az, hogy senkim se lesz. Nem nősültem meg soha. Barátnőim voltak, de kedvemre való nem volt. Eddig– meséli, majd Ibolya veszi át a szót.

– Válogatós volt, két szék között a földre esett. Most azonban már együtt vagyunk, igaz, papírunk nincs róla, de nem a papír teszi az embert –mondja.

Forrás: delmagyar.hu